„És hallottam az égből szózatot, amely ezt mondta nekem: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony azt mondja a lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jelenések 14,13)
Icas néni. Mindenki így ismerte, ezért nem a tiszteletlenség vagy a bizalmaskodás hangja, ha így szólítom. Mondhatnám úgy is, hogy életem elmúlt hetvenhárom évében végig ismertem, sőt születésem előtt már kapcsolatban volt szüleimmel, sőt talán ő kísérte be a szülőotthonba édesanyámat, amikor engem várt.
Nagyszénáson született 1930. augusztus 1-jén. Az idén lett volna kilencvenöt éves. Ilyen az ember: reménykedtünk benne, hogy megéli a születésnapját; pedig láthatóak voltak már gyengeségei. Ám a tudata végig tiszta volt: látogatóit megismerte, emlékeiről szívesen beszélt. S ha a munkatársak a szolnoki idősotthonunkban besegítették az istentiszteletre, rendszeresen megjelent az áhítatokon.
Szolnokhoz egyébként is sok érzelmi szál fűzte. Nagyszénáson valamikor a negyvenes évek végén volt egy ifjúsági ébredés, s ott fogadták szívükbe az Urat öccsével, Andrással együtt. Egy idő múlva azonban elhelyezték onnan a hívő evangélikus lelkészt, mert az egyház hivatalos vonala nem tűrte a „pietizmusát”.
Ekkortájt ismerkedett meg édesapámmal, akinek ez idő tájt az volt a feladata a Metodista Egyházban, hogy Szolnokon és környékén gyülekezetet szervezzen. Így ismerkedtek meg egymással, s a kapcsolat olyan erős lett, hogy a két testvér odaköltözött hozzánk a szolnoki gyülekezeti házba.
Egyébként mindketten Orosházán érettségiztek. Néha Nagyszénás és a város közötti utat gyalog kellett megtenniük az akadozó vasúti közlekedés miatt. Nem kis próbatétel volt ez, hiszen az okos, csinos lány csípőficammal született, s noha ez egész életében elkísérte, de nem akadályozta később semmiféle szolgálatában – merthogy ő maga is – az öccsével együtt – lelki szolgálatra jelentkezett az egyházban. Miután kitűnően kezelte az írógépet, s jól értett a gyors- és gépíráshoz, az egyház központjába, a szuperintendensi hivatalba került, amelyet sok éven át vezetett.
Előtte még, mikor édesapámat Nyíregyházára helyezték, rövid ideig ott is részt vett az ifjúsági munkában. Igen gyakran kerékpárral járta a bokortanya világot. Budapesten a titkári teendők mellett az ifjúsággal is foglalkozott, és gyakran vitte a fiatalokat kirándulásra. Derűs kedélye, közvetlen modora, az élet gondjainak hívő szívvel való vállalása végig jellemző volt rá.
Amikor 1973-74-ben a metodista egyház kettészakadt, ő is azon lekészek csoportjában találta magát, akik tiltakoztak a szuperintendens választás alkalmával az állami beavatkozás ellen. Fájdalmas volt látni, ahogy a hosszú titkári kapcsolata nagyon tisztelt főnökével – aki együttműködött az ÁEH-val – megromlott és végül megszakadt. Ő is tizenkettedmagunkkkal együtt a kizárás sorsára jutott.
Viszont megmaradt az a gyülekezet, aminek hivatalosan eredetileg ő volt a lekésze, ahová a központ imaházából sokan eljöttek fiatalok, és így kialakult egy eleven kis közösség. Miután hatósági erőszakkal elvették lelki otthonunkat, négy és fél éven át a szeretett ház előtt tartottuk télen-nyáron, hetente háromszor az istentiszteleteket, és ezen is végig ott volt, sokáig édesanyjával, Ilonka nénivel.
A világi hatóság egyházi feljelentés nyomán eljárást indított ellenünk, egyesületi joggal való visszaélés, és más „bűncselekmények” alapján, ennek pedig ő is áldozata volt. Őt tekintették az elsőrendű vádlottnak. Első fokon egy év 3 évre fölfüggesztett börtönbüntetést kapott. Emlékszem az egyik tárgyalásra, amin javasolta, hogy a tanúként meghallgatott új szuperintendens személyigazolványát nézzék meg, hogy ki vezette be abba a munkaviszonyt. Ugyanis az egyik vád ellenünk a közokirat-hamisítás volt. Mikor a rendőrség – teljesen illegitim módon – erővel kivezette a munkaviszonyukat, mi ezt korrigáltuk: ahogy minden egyházközség lelkésze maga kezelte ezt a fajta adminisztrációt is.
Az ügyész teljesen zavaros perbeszédét felháborodottan utasította vissza, melyben sem a nevek, sem az ügyek, semmi nem stimmelt. Emlékeszem, az ügyész csak legyintett: hagyja, itt nem az igazság kiderítése a cél.
Alapítója volt ő is az 1981-ben megalakult Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek. Kedves jelenléte a kispesti és a békásmegyeri gyülekezetben mindenkiben mély nyomokat hagyott.
Valamikor egyszer a nyolcvanas évei vége felé Julcsi lányom elvitte egy balatoni kirándulásra, ahol boldogan lubickolt, s a kérdésre, hogy mi lenne még élete álma, azt válaszolta: szívesen sétarepülne. Sőt, ha az orvos megengedné, alkalmasint kész lenne ejtőernyővel is kiugrani a gépből.
Ötvenéves kora fölött tanult meg autót vezetni, s miután a kispesti gyülekezetünkbe sok mozgássérült is járt, gyakran ő fuvarozta őket. Jókat mulatva mesélte, hogy kezdetben volt egy olyan elve, miszerint mindig abba az irányba kell kanyar
odnia, amerre jobb minőségű az út – így egyszer a villamossínek között is kikötött. Más alkalommal pedig vidékre indulva több óra bolyongás után a háza előtt találta magát. Mindez nem zavarta, jót mulatott saját magán is. Másokon nem. Szerették tiszta jelleméért, hűséges, munkabíró természetéért, teljes szívvel való odafigyeléséért. Mindenki családtagnak érezte őt. A Covid-járvány idején került a szolnoki idősotthonunkba, hiszen addigra mindennapos orvosi felügyeletet igényelt. Aztán ott is maradt, onnan vitték el az angyalok január 21-én, kedden.
Jézustól különös dolgokat tanultunk a boldogokról. Csupa olyasmit, amit a mai világ nem tisztel, mert ismét az erőnek való hódolatot éljük meg, a gátlástalanság a siker. De mi tudjuk, hogy a lelki szegények, a szelídek, a tiszta szívűek, akik sírnak, vagy akik háborúságot szenvednek az igazságért – ők az igazi boldogok. És most végül a fenti igében azzal egészül ki mindez, hogy a mennyei szózat arról szól, hogy lehet boldogan meghalni is. A könnyek itt maradnak nekünk, a hazatérő pedig örömmel érkezik meg az atyai ölelésbe.
De valami itt marad közöttünk. És ez a cselekedetek tanulsága, az élet példája. A fáradságnak vége, de a tettek követik. Oly sok áldást adott rajta keresztül az Úr, legyen áldott az emlékezete!
Iványi Gábor